Rumli megérkezik

Nemsokára ismét költöztünk..., ezúttal egy csendes kis utcácskába, valóságos "macskaparadicsomba". A költözés után egy héttel - még zsákok, dobozok, helyüket nem találó bútorok között - eltörtem a bokám, méghozzá úgy, hogy műtét, csavarok, fémlapok, kórház után három hónapig nem állhattam a lábamra, de járógipszet sem kaptam. Életem egyik legrosszabb, de legjobb, legérdekesebb, legtanulságosabb három hónapja volt ez az időszak. A forró nyáron egy északi, hűvösebb szobában feküdtem, az ablakok előtt nagy kert, fák, virágok, az utcában teljes csönd, szemben egy óriási fenyőfa. A házban teljes káosz, nyaralás elhalasztva, helyette a gyerekek a helyi alkotótáborba jártak.
Ne felejtsük el, hogy ekkor csak egy macskánk volt, Mirci! Nem elég, hogy elvesztette a testvérét - ami láthatóan megviselte, addig is félénkebb, ijedősebb cica volt -, még el is költöztünk! Abban a három hónapban, amit nagyrészt vízszintes helyzetben töltöttem, mindig a közelemben volt - leszámítva persze a macskák titkos útjait.
Az egyik különösen forró és lassan csordogáló napon csörgött a telefon, gyerekeim hívtak a táborból. Úgy gondolták, éppen olyan meglepetést találtak nekem, amire szükségem van, hogy felviduljak kicsit. Olyan élénken ecsetelték, hogy milyen árva, gondozásra szoruló, hányatott sorsú kiscicát találtak! A cica viszont olyan rendes, hogy az egész napot egy szemeteskosárban töltötte az alkotótáborban, elfogadta és derekasan elfogyasztotta a külön az összes táborlakó által neki vásárolt falatokat. Nekünk csak be kellene fogadnunk... Igent mondtam, bár ekkor már tudtam, hogy Mircinek kölykei lesznek.
Így érkezett hozzánk Rumli. Kicsit meglepődtem, amikor megláttam a derűs, nyugodt, békésen nézelődő, gyönyörű bundájú cicát, aki egyáltalán nem tűnt elhanyagoltnak, de már nem volt mit tenni, Rumli visszavonhatatlanul családtag lett!

Családfa

"De akkor miért hívod Rumlinak?" - kérdezte a szomszéd kisfiú, aki tartózkodó a macskákkal, mert nagymamája nem éppen macskabarát. Én nagy hévvel magyaráztam neki, hogy Rumlit nyugodtan meg lehet simogatni, szereti a gyerekeket, nem karmolja meg, nem kap el tőle betegséget, mert be van oltva, nem fogja nyalogatni - egyáltalán, nem egy VESZÉLYES ÁLLATRÓL van szó, "akinek" az a célja, hogy direkt emberekre támadjon... /arról nem is beszélve, hogy a veszélyes állatoknak sem az a célja.../ Tehát próbáltam némi állat- és macskaszeretetet csöpögtetni a gyerekbe, ami nem is volt nehéz, mert a gyerekek nagy többsége úgy jön a világra, hogy érdeklik az állatok.
És - mint tudjuk - Rumli a világ legnyugodtabb, legtürelmesebb...
"De akkor miért hívod Rumlinak?!"
Na igen.
Tudod, amikor Rumli pici volt - és még csak 1,5 éve, tavasszal született, bár nem tudjuk, pontosan mikor, mert nem nálunk látta meg a napvilágot...
Hm. Akkor azt hiszem, itt rövid kitérőt teszek, hogy felvázoljam a jelenleg nálunk tartózkodó cicák családfáját!
Vagyis.
2007. nyarának végén családunkat a bal- vagy jobbsors /idővel majd kiderül / Rákóczifalvára vezette. Itt a második napon úgy éreztük, hogy nem élhetünk macskák nélkül, ezért két gyönyörű tigriscsíkos kiscicát kaptunk. A szürkés tigriscsíkos kislány a Mirci nevet kapta - a sötétebb kandúr pedig Filemon lett, mivel épp a "Filemon cica kalandjai" című mesekönyvet olvastam esténként a gyerekeknek.
Nagyon megszerettük őket - kutyáink csak lassabban...-, én különösen boldog voltam, mert mindig egy dögönyözős kandúrt szerettem volna, és Filike épp olyan volt.
Sajnos Filike nem töltött velünk hosszú időt, mert épp Szilveszter napján eltűnt, és két nap múlva megtaláltuk egy árokban. Forgalmas út mellett laktunk, valószínűleg elütötte egy autó.
Megsirattuk, és máig eszembe jut, ahogy kidugja fejét az asztal mögül, amikor rászólok, hogy "Sicc!" "Ne mássz föl az asztalra!". Kérdőn néz rám, vajon mit szeretnék? - és esze ágában sincs elszaladni.
Eszembe jut, hogy amikor utoljára kiengedtem, még utánaszóltam, hogy vigyázzon magára. És az is, hogy néhány óra múlva testvére, Mircike keservesen nyávogva kérte, hogy engedjük ki, de nem ment el, hanem tovább nyávogott, és látszott, hogy kér tőlünk valamit.
Éreztük, hogy Filemon cicával történt valami. Mircike pedig azóta "beszélő" macska lett.

Macskatorna

Ó, macskák, ha úgy tudnék heverni - csak hetente egyszer -, mint ti! Olyan lazán, gondtalanul, előkelően! Ki tudja, mi jár a fejetekben? Valószínűleg semmi olyasmi, amire egy ember gondol, de hát ezt nem jelenthetem ki biztosan. Pénzgondjaitok biztosan nincsenek, a mosott ruhát sem felejtitek a mosógépben, a hólapátolás sem rátok vár. Ráadásul szunyókálás közben nem fájdul meg a derekatok, pedig órákig ugyanabban a testhelyzetben maradtok. Aztán először egy ásítás, mély levegővétel, hogy újra ébrenléti üzemmódra álljon át a tüdő és az agy - majd egy elegáns, utánozhatatlan nyújtózás. Talán kezdjük most egy hátpúpozással? Igen, utána első lábak kinyújt, egészen hosszan és laposan előre, fenék fönnmarad. Éés ugyanez hátra, gerincet megfeszíteni, orrot előreszegezni, hátsó lábak nyújtása. Mi lesz? Lehet utánozni! A tökéletes, pezsdítő, formába hozó gerinctorna! Macskatorna!! Hm. A mosakodást hol végezzem el? Nézzük csak, süt a Nap, de még mindig szikrázik a hó, és a jégcsapok, hát a jégcsapok sem olvadtak el. Akkor marad a szőnyeg, lehetőleg közel a kályhához!

Bemutatkoznak a macskák - Rumli

A profilképem Rumli, a világ legkedvesebb, legtürelmesebb, legnyugodtabb macskája. Különös ismertetőjele, hogy hatalmas a szeme, és benne mindig feltűnően nagy a fekete szembogara. /Bár ez a képen nem így látszik/ Külsőre Rumli hasonlít leginkább egy ragadozóra.

Egyébként itthon jó ideig vegetáriánusnak tűnt. Tejtermékek - különös tekintettel a jobb minőségű sajtokra, tejfölre -, valamint párolt zöldségek a kedvencei. És minden olyan dolog, amit meg lehet szerezni! És az is csak akkor, ha nem látja senki. Általában már csak egy száját nyalogató, konyhából kisurranó Rumli látható, aki előbb még a hűtőszekrény magasából figyelte a többiek tülekedését. Aztán valami jó kis eldugott helyen némi párolt kukoricamaradvány, egy-két sajtfoszlány árulja el, hogy azért Rumli is reggelizett.
Sokáig valóban azt hittük, hogy miénk a világ egyetlen felvilágosult macskája, mígnem egy reggel csoportosulás támadt a konyha könyöklő-írópultként használt régi virágállványa körül. A virágállvány alól halk morgás - Rumli?! Szájában egy meghatározhatatlan, félelmetes, rózsaszín VALAMI - némi fű- és földmaradvánnyal. A többi macska is tanácstalanul nézett, igazából egyik sem akarta megszerezni a gyanús akármit. Csak rettentően kíváncsiak voltak. Egy "szó", egy nyávogás sem hallatszott, a levegőben mégis cikáztak az információk a figyelőállásba helyezkedett macskafülek-bajszok között!
Végül elvettem tőle a ki-tudja-honnan szerzett nyers cafatot, odaadtam a kutyáknak. /mert kutyák is vannak, róluk is lesz majd szó!/ Úgy tűnt, nem haragszik rám, és talán meg sem akarta enni a húsdarabot. Csak ragadozott. Nem úgy, mint egyszeri cicánk, aki azóta már elköltözött a Macskabolygóra, de már vissza is jött!, és akire kisfiunk néhány évvel ezelőtt azt mondta: "Filike nem ragadozó, csak dagadozó". És ennél pontosabban senki nem fogalmazhatott volna!