A macskahalál is megrendítő. Most is összeszorul a torkom, ahogy a fekete kandúrról írok.
Zsófi rohant sírva, hogy azonnal menjek, mert Buddha haldoklik Marika néniék kertjében.
Tudom, hogy bármennyire is 7 életük van a macskáknak, és bármennyire is paradicsomi állapotok között élnek a mi macskáink, még őket is érheti baj, betegség. De abban a pillanatban azt kértem nagyon erősen, hogy még ne, még ne a mi kedves fekete kandúrunk legyen az a macska ott a kertben. Holott épp akkor már 2 napja nem láttuk Buddhát. Ami kandúroknál, tavasszal nem jelent semmit, de azért mégis a torkomban dobogott a szívem.
Ott feküdt a szép fekete kandúr, hátul a kertben, csak zihálása mutatta, hogy még él, de már döglegyeket hessegettünk róla. Szeme homályos volt, azon a vékony ösvényen járt élet és halál között, ahonnan már nincs visszaút.
És én is azt hittem, hogy Buddha az. Hiába szólongattuk, nem hallott már semmit. Vászonba csavartam volna, hogy hazahozzuk, és ekkor megfordítottam. A hasán, a hasán sokkal nagyobb fehér folt volt, mint a mi Buddhánknak. Ahogy eltorzult arcát néztük, éreztem, hagynunk kell ott meghalni. Nem tud tiltakozni, nem tud elszaladni, de nem hozzánk tartozik, éreztem megfeszülő izmait. Elernyedt, ahogy visszafordítottam. Elbúcsúztunk az ismeretlen macskától, de nem tudtunk igazán örülni, pedig Buddha várt bennünket nyávogva, ahogy hazafelé botorkáltunk.
Nem sokkal később vihar jött.
Másnap megtudtuk, hogy a fekete kandúrt a fóliasátor alatt találták meg reggel. Akkor már nem lélegzett.
