Nagy
a csönd nálunk. Buddha elment. Elvitte magával a viharos, zivataros, hideg
időt, és ragyogó májusi meleget küldött valahonnan… Ragyog az ég, duzzad minden
az élettől. A macskák mégis csak fekszenek, nem esznek, ha mozdulnak is, nem
csapnak zajt. Mintha várnának valakit. Mintha hiányozna valami. A mi életünkből
hiányzik most egy darab.
Ég veled, fekete kandúrunk! Megvártad, hogy egy másik Buddha érkezzen a házba, aki majd tovább vigyáz ránk. De ő nem billegteti majd tanácstalan kedvességgel nagy fülét, hogy utána felugorjon az ölünkbe, dorombolni…, nem hengeredik a hátára a virágos szőnyegen nyávogva, hogy vakargassuk a hasát…
