Az éjszaka közepén felriadok valamire.
Fülelek. Süket csönd. Vaksötét.
Érzem, hogy valaki van a szobában.
Persze szerencsére tudom, hogy nem krimibe csöppentem. Legalábbis remélem!
Halkan kiszólok a paplan alól:
- Cicicc!
Várakozó csönd.
Aztán neszezés, puffanás, puha tappancssurranás, ugrás... és máris egy doromboló macska szuszog lelkesen az arcomba.
Maki az, akit mostanában Maxinak nevezek, mert felnőtt létére kistermetű, mintha még növőfélben lenne, pedig már 4 éves. Már nem is tudjuk, miért neveztük el Makinak, talán azért, mert kölyökkorában olyan volt, mint egy pici majmocska.
Maxi-Maki - valószínűleg termete miatt - félénk természetű. Ezért is megható ez a ragaszkodás, mert még családunk tagjainak is nagyon finoman kell vele bánni ahhoz, hogy egyáltalán bemerészkedjen a házba. Bármilyen zörej, mozgás, rendkívüli körülmény megriasztja. Ha bejön, akkor is szeret elbújni. Télen egy sötétítő függönnyel védett, pléddel bélelt, fűtőtest fölötti széles ablakpárkány a kedvence.
Innen érkezik hozzám éjszakai látogatására is. És ahogy félálmomban puha sálként melegít, azon gondolkozom, milyen szép és rejtélyes a macska ragaszkodása. Egy kutya szeretetét és bizalmát elnyerni és megtartani sokkal könnyebb, mivel nyüzsgő, társaságkedvelő falkaállat.
A macska bizalma nagy kincs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése