Macskák, kutyák, etológusok

Az etológusok - miután kivesézték a kutyákat - kezdenek rájönni arra, amit minden macskás tud! Hogy a macska kíváncsi, ragaszkodó, kommunikatív, alkalmazkodni is tud, tanulékony, kifejezi az érzelmeit.
Tud kedvesen, szinte mosolyogva nézni, de szomorúan, fáradtan, félénken, ijedten, álmosan, játékosan, barátságosan, kíváncsian, békésen, szemlélődve, elégedetten, koncentrálva, és követelőzően, dühösen, támadóan is. És igen, tud rezzenéstelenül, "hagyjálbékén", "keresztülnézekrajtad" , "menjafrancba" nézéssel.
Persze mindezek a dolgok csak úgy tárulnak fel előttünk, ha együtt élünk a cicákkal, nem csak ház körüli egerészőkként tartjuk őket, azt mondva, hogy "a macskák csak a házhoz ragaszkodnak, nem az emberhez".
A ragaszkodás kölcsönös. A macska akkor mutatja ki a szeretetét, ha mi is kimutatjuk.

Egyébként kedvelem a kutyákat és az etológusokat is! :) :) :)

Extrém sport

Franciska világéletében "vezérmacska" volt. Így született, az Oroszlán jegyében. Ezt az udvarunkba betévedt idegen macskák is mindig érezték, kutyáink is tiszteletben tartották.
Most már 11 éves múlt, de még mindig temperamentumos és a macska-átlagnál is makacsabb.
Tavaly télen gondolt egyet, és hónapokig egy ajtó tetején töltötte napjai nagy részét. Mivel már idősödik, így néha nagyon mélyen elaludt és ilyenkor rendszeresen leesett. És nem mindig a talpára. Mindent megpróbáltunk, hogy befejezze az extrém sportot, de persze hiába. Szerencsére nem esett baja, végül egyik napról a másikra abba is hagyta ezt a szórakozást.

Mici a dzsungelben

Nem akartunk negyedik macskát! Örültünk, hogy az átmeneti látogatókat és lakókat leszámítva egy ideje "csak" három macskánk van.
Így aztán Mici legalább fél évig kaparászott kitartóan az ajtón, nyávogott rövid, éles miákolással az ablakban, mire elfogadtuk: ő a mi macskánk szeretne lenni, nem a második szomszédunké...
Mióta betette tappancsait a házba, megváltozott.
Alkalmazkodik, figyel, kedves, okos.
Már mindhárom őslakos cicánkkal egész jól kijön.
Először tegnap ugrott fel úgy a kanapéra, hogy Maxicica mellettem feküdt.  Nem volt morgás, fújás, mindketten doromboltak.
Ma reggel első útja a párnámra vezetett.
Azt hiszem, hazaérkezett!

Újra!

Egy gerincműtét miatti hosszú lábadozás majdnem-elején járok. Eddig még a telefonomat sem nagyon tudtam pár percnél tovább a kezemben tartani, nemhogy egy ujjas billentyűpötyögtetésre gondoltam volna!
De úgy látszik, javulok, mert eszembe jutottak szundikáló blogjaim és blogkezdeményeim!
Meglepődtem, hogy 4 éve a táján sem jártam a Macskazenének!

Bevallom, 2015. őszére kicsit elegem lett cicukáinkból, viszont novemberre lenyugodtam és elégedetten dőlhettem hátra, mert mindegyik lánycicánkat sikerült ivartalanítani!
Egyébként természetesen ők nem tehettek semmiről, csak a saját gyengeségem volt az oka, hogy nem 1-2 évvel azelőtt került erre sor.

 A továbbiakról legközelebb, egyelőre ennyire futja tőlem nyaktámasz nélkül!

Nyűgös napok

Farkinca műtét utáni napja nyűgös volt. A gallér folyamatosan zavarta, nem látott tőle, egyre nyugtalanabb lett, mivel nem tudott mosakodni. Az alom használatához is segítség kellett neki. A nap nagy részét gazdája ölében vagy közelében töltötte, aki engedte neki, hogy rajta élje ki tisztálkodó ösztönét. Csak kevés szárazeledelt evett, az ivás is nehezen ment.
Másnap gyerekeim elutaztak, úgyhogy a macska egész nap rajtam csüngött, szinte mozdulni sem engedett. Csak akkor nyugodott meg átmenetileg, ha engedtem, hogy nyalogasson, de én ezt nem tűröm olyan jól, mint első számú gazdija. A kezemből evett, a vizes tálkát tartottam neki. Egyre morcosabb lett. Felhívtam a doktornőt, hogy meddig kell rajta hagyni a gallért, azt mondta, legkevesebb egy hétig. Én is úgy voltam vele, ha már sikerült rátenni, akkor hagyom, amíg lehet.
A többi macska összegyűlt Farkinca körül, amikor próbált - hátrálva - valahová eljutni, és tanácstalanul nézték, mint egy UFO-t.
Szombat reggel cicánk már kifejezetten mogorva volt, a szeme riadt. Folyamatosan a gallér belsejét nyalogatta. Nyugtatgattam, simogattam, de egyszer csak felugrott a ruhásszekrényre, onnan át a tükrös szekrényre, és keservesen nyávogni kezdett. Azután gallérostul beszorult a szekrény tetején levő táskák és bőröndök mögé.
Elegem lett. Úgy döntöttem, leveszem a gallért, mert a 2 méter magasra ugrálás biztosan árt a sebnek. Nagy nehezen levarázsoltam a macskát a szekrényről, lehámoztam róla a gallért.
Ekkor kezdetét vette az órákig tartó, folyamatos mosakodás. A macska szemmel láthatóan jobban lett. Ezt az is mutatta, hogy amikor finoman megemlítettem neki, hogy a varratoknál ne nyalogassa magát, egyúttal meg akartam nézni a sebet - akkor "sárkányozni" kezdett, fújt, morgott, harapott, karmolt. Így aztán csak ültem és figyeltem.
Ameddigre a gyerekek hazaértek, Farkinca már egészen virgonc volt, evett-ivott, lelkesen dorombolva üdvözölte őket. Estefelé bevonult egy hátizsákba az ágyamon, Tigris őrizte a bejáratát.
Vasárnapra a varrat már harmadára összehúzódott. A macska éjjel még velem aludt, de hétfő reggel rendes időben, a többiekkel együtt reggelizett, aztán feltelepedett kedvenc konvektorára.

Kicsit még nyúzott, kicsit még riadt, de már gallér nélkül!

Tojás

Tegnap pizzát sütöttem, Tigris és Sziszi szokás szerint ott lebzselt a konyhában. Tigris a szakácsművészet iránti lelkesedéssel figyelte, mit csinálok - Sziszi pedig a hűtőszekrényen ült, és unottan lökdöste lefelé az apróbb-nagyobb dolgokat. Papírtörlő tekercs, fokhagyma, fölső sor hűtőmágnes... Két percre szaladtam ki a konyhából, mire visszaértem, macskák sehol, két széttört tojás a földön. Én teljesen felelőtlenül szoktam feltörni a tojásokat, ugyanis legalább 10 éve nem találkoztam záptojással. A lelökött tojások közül az egyik az volt... Úgyhogy amikor a macskák előkerültek, nem szidtam le őket. Hiszen nyilván csak figyelmeztetni akartak a rossz tojásra! /A szidás pedig amúgy is teljesen hatástalan náluk./

Szerda 2.

A rendelőbe lányom ment be nyugtatgatni Farkincát, amíg megkapta az első injekciót. Aztán altatás, infúzió..., közben izgatott várakozás. Kb. 3/4 óra óra múlva nyávogás hallatszott, és már bugyoláltuk is plédbe a remegő cicát, miközben a doktornő elmondta a tudnivalókat.
Máskor annyira magabiztos macskánk most esendő volt riadt szemével, leborotvált, hófehér hasán a nagynak tűnő friss vágással, a 4 külső varrattal.
Itthon egyből kijött a macskaszállítóból, tántorgott, botladozott, kábult volt még, vigyázni kellett minden lépésére. Be is osztottuk, ki jár folyamatosan a nyomában, mert nem akart nyugton maradni.
Épp én voltam ügyeletes, mikor Farkinca felugrott kedvenc konvektorára, ami sem az ugrás, sem a meleg miatt nem volt jó a sebnek, ráadásul féltünk, hogy leesik.
Aztán pedig az jött, amit kifejezetten megtiltott a doktornő: elkezdte nyalogatni a sebet, és tépkedni kezdte az egyik varratot!
Kaptunk gallért ilyen esetre - hátha szükség lesz rá -, hát volt.

Elég nehezen birkóztunk meg a macskával és a gallérral. De csak aztán jött a neheze. Szegény Farkinca nem tudott menni a gallérral, csak hátrafelé, állandóan két lábra állt, és hátradőlt, teljesen összezavarodott. Szeretett volna mosakodni, de csak a gallért nyalogatta idegesen. Folyamatosan próbáltuk simogatni, nyugtatgattuk, de ha lefeküdt, akkor is csak pillanatokra.  Végül annyira elfáradt, hogy fiam ölébe feküdt, a kezéből evett pár szem szárazeledelt, végignyalogatta az arcát, és elaludt. Másnap reggelig aludt mellette, mint egy darab fa.