Buddha átváltozása

Miután kicsit megnyugtatott az az egyszerű tény, hogy Buddhában Mircit látom, Buddha megváltozott.
Addig - mint rendes kandúrhoz illik - nem volt túl beszédes fajta. Sőt, kezdetben - pláne a lányokhoz képest - szinte néma volt, mindenkit udvariasan előre engedett a zsúfolt reggeliknél. Aztán rájött, hogy a sok "nő" között muszáj kommunikálnia, úgyhogy jellegzetes mekegő nyávogást fejlesztett ki, de igen ritkán, viszont annál kifejezőbben alkalmazta.
Mirci halála után ez megváltozott!
Buddha egyik napról a másikra más hangon kezdett nyávogni, és majdnem ugyanannyit, mint legendásan nyávogós anyja. Ráadásul azzal a türelmetlen, sürgető nyávogással, mint ahogy Mirci is tette.
Azután elfoglalta anyja helyét az ágyamon. Ráadásul ugyanúgy, mint Mirci - nem a fejemre, nyakamra, mellemre fekszik, mint a többiek, hanem a hasamra, lábamra, vagy csak úgy, mellém.
Utána rájöttem, hogy Buddha "arca" nagyon hasonlít Mirciére. Ez persze valószínűleg előtte is így volt, de akkor is. Néha megdöbbenek, mert mintha Mirci nézne rám csak éppen rettentően fekete változatban.
És a legújabb: minden macskánk hallgat a nevére, de csak a sajátjára. Tegnap este Buddha békésen dorombolt az ágyamon, amikoris halkan szóltam neki: "Mirci". Buddha kinyitotta a szemét, és odajött hozzám.
Hogy mindez mit bizonyít, nem tudom. De nem lepődnék meg, ha egyszer csak Buddha szép szürke cirmos bundában jelenne meg!

Madártávlat

Eltelt 4 hónap. Néha még megáll bennem az ütő, ha meglátok egy sötét tigriscsíkos macskát, vagy ha szürke árnyékot látok elsuhanni az udvaron. Néha még nagyon tud hiányozni, hogy a világ legkedvesebb és legtürelmesebb fekete bársonytalpú cicája nem néz rám rajtam heverve, közelről,  nagy kerek szemével, beszédesen, ahogy pedig állítólag a macskák nem szoktak - és nem dugja oda orromhoz orrát, hogy közben csónakmotor dorombolásával nyugtasson. Hogy Mirci macskám nem nyávog rám sürgetően, és nem dögönyözi a térdemet lénye minden lelkesedésével.
Számomra is meglepő módon kiborított macskáink halála. Szinte vigasztalhatatlan voltam, mert szörnyű haláluk volt, és nem tudtam rajtuk segíteni.
Napokig járkáltam, mint egy alvajáró, a másik három macskára rá sem tudtam nézni.
Aztán egyszer csak Zsófi kimondta a varázsszót, ami - mint általában a varázslatok - pofonegyszerű volt. Az az egyetlen dolog, ami ott, és abban a pillanatban kibillentett, visszalendített a valóságba. Visszavarázsolt.
Annyit mondott, gondoljak arra, hogy Buddha Mirci fia, és Maki Rumli lánya.
Ez a gondolat visszatérített a nagy körforgásba, ahol fájdalmas és felfoghatatlan minden pusztulás, de egyre erősebben érzem, hogy nem vak és céltalan.

Az idő...

Közhely. Régebben, amíg lassabban telt az idő, igaznak sem éreztem, le nem írtam volna, és most mégis.
Megéreztem valamit. Telnek az évek. Talán gyorsul is. De az idő. Lassan. Hol lassabban, hol gyorsabban. Gyógyít. Begyógyít.
Ami eleinte kés a szívbe, zsibbadás és torokszorító némaság, az egy idő után könny és sírás. Aztán szavak, párbeszédek, kiáltások, hosszú hallgatások.
Van, aki dédelgeti, nem engedi elmenni a fájdalmat. És van, amikor földi léptékkel mérve érthetetlen és felfoghatatlan a veszteség.
Az idő pergeti ránk a perceket, órákat, napokat, hónapokat, éveket...
Enyhül a szorítás, a hónapok és évek a sebre hullnak. Ritkábban lüktet fel a fájdalom. Néha már mosolyogni is tudunk az emlékeken.
Valami mégis örökre megváltozik. Az emberben láthatatlanul lerakódik valami, vastagszik ez a láthatatlan avar, ami nagy-ritkán termékeny lesz. Bölcsességnek hívják.

Milyen jó....,

... hogy egy macska mellett soha nem érezhetem magam lustának... :)