Megéreztem valamit. Telnek az évek. Talán gyorsul is. De az idő. Lassan. Hol lassabban, hol gyorsabban. Gyógyít. Begyógyít.
Ami eleinte kés a szívbe, zsibbadás és torokszorító némaság, az egy idő után könny és sírás. Aztán szavak, párbeszédek, kiáltások, hosszú hallgatások.
Van, aki dédelgeti, nem engedi elmenni a fájdalmat. És van, amikor földi léptékkel mérve érthetetlen és felfoghatatlan a veszteség.
Az idő pergeti ránk a perceket, órákat, napokat, hónapokat, éveket...
Enyhül a szorítás, a hónapok és évek a sebre hullnak. Ritkábban lüktet fel a fájdalom. Néha már mosolyogni is tudunk az emlékeken.
Valami mégis örökre megváltozik. Az emberben láthatatlanul lerakódik valami, vastagszik ez a láthatatlan avar, ami nagy-ritkán termékeny lesz. Bölcsességnek hívják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése