Gyorsan becsuktam a szemem, majd résnyire nyitottam. A macska továbbra is ott állt. Mégsem aludtam. Hogy ebben egészen biztos legyek, a macska nyávogott egyet. Így visszagondolva, fogalmam sincs, hogyan csinálta, mert a szája tele volt a madárral.
Amikor felugrott az ágyamra, sikoltottam egyet. Élve sem kedvelem közelről a madarakat, de holtan, vagy félholtan még kevésbé. Különösen nem a plédemen.
De Mirci komolyan gondolta. Várakozó álláspontra helyezkedett, közben tele - verébbel tele!! - szájjal nyávogott.
Nagy nehezen rájöttem, hogy a verebet nekem hozta ajándékba. Bár rejtélyes anyamacska ösztöneivel még nemrég elajándékozott kölykeire is gondolhatott, végül mégis az én ágyamon kötött ki a szomorú sorsú szárnyas.
Megsimogattam /a macskát!!/ És megköszöntem a korai reggelit. Egész csinos veréb volt. Fontolgattam, hogy elveszem tőle, és megpróbálom újraéleszteni. De aztán nem avatkoztam a természet rendjébe, már nem is volt miért.
Amikor viszont úgy tűnt, Mirci ott akarja hagyni a madarat a plédemen, határozottan elleneztem ezt a lépést.
Erre a macska leugrott, és elindult Farkinca fiókja felé. Farkinca újszülött cicáival tanyázott a nagy ruhásszekrény fiókjában. Mirci megállt a fiók előtt, és kiscica hívogató nyávogásba kezdett.
Aztán felgyorsultak az események.
Farkinca kirontott a fiókból, az asztal alá futottak, ahol Mirci Farkinca lába elé helyezte a zsákmányt!!
Én megpróbáltam elvenni a madarat Farkincától, de dühös morgással az értésemre adta, hogy a veréb az övé.
Reggel már semmi nem emlékeztetett a hajnali eseményekre. Az asztal alatt egyetlen csontocskát, tollpihét sem találtam.
Lehet, hogy mégis csak álmodtam?!
Még hogy a macskák nem gondolkodnak!
VálaszTörlés