Pöttyös 1.

Egy napfényes nyári képet néztem az előbb, rajta egy pöttyös hasú kiscica, meg az anyja.

Nehéz szívvel váltam meg ettől a gyönyörű kiscicától! Akkor még nem tudtam, hogy viszontlátom, és még jobban megszeretem, mielőtt újra elviszik tőlünk.
Sajnáltam, hogy nem tarthatjuk meg, mivel - mint már annyiszor írtam - nekem a fekete-fehér a kedvenc macskaszínem. Ráadásul a fehér hasán egy szabályos fekete pötty van.

Az arca pedig majdnem fekete a sok fehér között.

Sok macskás évünk alatt, a sok kiscica között csak egyszer volt fekete-fehér  - leszámítva Kandúr Bandit, aki jött valahonnan, nálunk lakott egy darabig, aztán eltűnt.

Idén viszont több is született. De már teltházasak voltunk és vagyunk, hiszen a 3 felnőtt macskánk mellett nálunk maradt Tigris és Sziszi. És nem a szín számít, marad, akinek maradnia kell, szeretjük mindet!
Mostanában olvastam egy kutyamenhelyes írásban, hogy majdnem minden alomból van egy kutya, amit nem visznek el. /persze az már szerencsés eset, ha csak egy kutyus marad, de ez más kérdés/ Hiába ugyanolyan kedves, szép, barátságos, mint a többi, mégsem.
Így járt ez a kis pöttyös hasú cica is. Igaz, az alomból őt választották ki elsőnek, de mivel nagyon pici volt a testvéreihez képest, maradt még nálunk, növekedni. A többieket pedig nagyon hamar elajándékoztuk, csodálkoztam is, nem szokott ez ilyen gyorsan menni!
A kiscica közben megerősödött, és hiába volt szép, kedves, barátságos...
Mindenesetre ilyenkor az van, hogy 3 hónapos korára már a szívünkhöz nő, bizalommal van irántunk, lelkesen jár utánunk, dorombol, otthon érzi magát. Próbálkozunk, hogy ne így legyen - hiszen tudjuk, hogy nem maradhat -, nem adunk neki nevet, de mégis.
Aztán mégis sikerült gazdit találni neki, egy másik kislány cicával együtt, de valamiért rossz érzés maradt bennünk. 2 hét múlva beigazolódott, hogy nem véletlenül.