Pöttyös 2.

Egyik délelőtt mit sem sejtve mentem a postaládához, amikor a járdán észrevettem egy mozdulatlanul heverő kiscicát. Te jó ég! Egyből láttam, hogy a mi Pöttyösünk, először azt hittem nem is él, de lélegzett. Fölvettem, szinte kisebb volt, mint amikor elvitték! Ahogy beszéltem hozzá, és simogattam, elkezdett dorombolni. Bevittem, elkezdett enni, reszketett, úgy habzsolt. Ha így eszik, nem lehet nagyobb baja! Abban biztos voltam, hogy bedobták az elég magas kerítésünkön, máshogyan nem tudták volna az udvarra juttatni.
Eddigre már - a macskák 7. érzékével - előkerült az anyja is, és alapos szaglászás után leheveredett, a cica pedig odabújt. Mintha mi sem történt volna, Maki elkezdte mosdatni, bolházni.
Én rettentően dühös voltam! Hogy lehet így megszabadulni egy kiscicától? És nem értettem, miért?!
Máris indultam volna kérdőre vonni a "gazdáit", amikor az udvaron azt láttam, hogy Masni egy kiscicát szoptat...

/Macskáink legalább egy hétig keresni szokták a kölyköket, miután elajándékozzuk őket, a tej is lassan apad el. Úgy látszik - mivel az a cica is nagyon éhes lehetett - nagyon rövid idő elég volt, hogy Masni újra szoptatni tudjon/
Egyértelmű volt, hogy nem kerülnek vissza azokhoz, akik elvitték őket, bár jól kiosztottam a nőt, sok értelme nem volt.
Mindenesetre kiderült, mi volt a "gond". Hogy a macskák lányok... Nem mintha ezt nem tudták volna, amikor elvitték őket.
A cicák kaptak még 4 hetet, hogy újra megerősödjenek. 4 hét boldogság volt ez az anyjukkal. Mi is örültünk, hogy nem pusztultak el, és hogy megint ott dorombolnak nekünk.
Persze utána még rosszabb volt az elválás, a 2 anyamacska még egy kiscica után sem nyávogott panaszosan ilyen sokáig. Nagyon remélem, hogy másodszor már valóban jó helyre kerültek!
Nekem ez a történet az utolsó csepp volt egy nagy-nagy pohárban. Vagy az utolsó utáni. Erről lesz szó a következő bejegyzésben.