Morzsi

Befordulok a sarkon. Látom, hogy a 6. ház előtt - a mi házunk az - egy zsemlés-vöröses kutya álldogál. Morzsi az, öregedő kutyánk. Rossz a szeme, a kutyák egyébként sem a szemükről híresek, Morzsi különösen nem.

Mivel az egész kis utca a hatásköre alá tartozik, így természetesen a mozgást észleli, és már látom, ahogy figyelő állásba merevedik, füle fölfelé húzódik, mellkasát kidülleszti, farkát büszkén és peckesen magastartásba állítja.  Az egész kutya meg sem moccan. Állja a vadat. :) Ahogy lépkedek, úgy lesznek izmai egyre feszültebbek, támadásra készek. Aztán van egy pillanat, amikor átfordul minden. Talán fülével meghallja a sokszor hallott lépteket, szagfoszlányokat sodor felé a szél, felderengenek előtte az ismerős mozdulatok. Bársonyfüle leszalad, már mozdulna, de még bizonytalan, farkát kicsit leengedi, füle ismét figyel. Mindez pillanatok alatt lejátszódik.

Aztán a semmihez nem hasonlítható kutyaboldogság! Családtag közelít! És már vágtat is felém ez a gombócnyi öröm, úgy, ahogy csak a kutyák tudnak. Mindegy, hogy 1 órája, 1 napja, 1 hete mentem el, a boldogság felhőtlen, az öröm ugyanakkora.

És Morzsi ilyenkor teli szájjal nevet, és nevet az egész kutya! Én ettől mindig meghatódom.

Életem legendás kutyás emlékei között Morzsinak ez a boldogan nevető száguldása már biztosan örökre megmarad.